Kép

Johnnie Walker Annapurna Expedíció 2016

Napló
2016. 05. 01.

Május elseje, a munka ünnepe!



23:15-kor indulunk (talán, pontosítás később). Irgalmatlanul hideg van. Ilyen hideget még az Everesten se tapasztaltam, sokkal magasabban. A kéz és lábujjaim is veszélyesen közel kerülnek a fagysérüléshez már az első órában. Nagy fegyelemre van szükség ahhoz, hogy akkor, amikor érzem, hogy az egyik kezem vagy lábam kezd átcsúszni a "piros vonal" túloldalára, megálljak, kialakítsam a megfelelő testhelyzetet és lóbáljam, masszírozgassam, serkentsem a keringést.



Az első pár száz méteren még vannak kötelek, így a haladás főleg a végtagjaim hőmérsékletének monitorozásával és nehézkes kaptatással telik. A környezetemből szinte semmit nem fogok fel. A kilélegzett pára (légzésünk ziháló) és a köpet mind a szakállamra, ruházatomra és szemüvegemre fagy. Szinte semmit nem látok.



Kb. a második órában teljes döbbenettel veszem észre, hogy a mag-hőmérsékletem is esik. Himalájai éveim során megszoktam, hogy a pihe ruha – ami a mag-hőmérsékletet illeti – áthatolhatatlan páncél. Figyelem a trendet és hál' istennek elfogadható szinten marad. Az esetek felében nem ismerem fel a mellettünk elhaladókat (a többségen oxigénálarc van, így nem is könnyű) és legtöbbször nem is érdekel, kik ők. Másik univerzumban hajózunk, az oxigénesekhez képest.



Három körül egyre többször veszem észre, hogy hárman vagyunk. A változás eleinte csak spontán találkozásokból és együtt sodródásból áll, de az olasz Mario tempója és mozgásának ritmusa (kb. óránként 10 perc pihenő) nagyon hasonlít a miénkhez. Jost ugyanekkor – kb. 3:30 és 4:00 között – javasolja, hogy forduljunk vissza, mert a szél nagyon erős (valóban sokkal erősebb a vártnál, néha 50 km felett lök), és megfagy. Az ötlet nem rossz, de javaslom, hogy még menjünk egy órát, aztán döntsük. Titokban nagyon tudom, hogy hamarosan pirkad, ami egy órán keresztül nem jelent semmit, de pszichésen hatalmas lökést ad majd.



A szemüvegemre sikerült akkora lukat kapirgálnom a síbotommal, hogy rendesen körülnézzek. A táj gyönyörűen kinyílt körülöttünk, kezd értelme, karaktere lenni és a különféle földrajzi formákat is el tudom helyezni.



Gyors leltárt készítek:



Még mindig nem ittam egy kortyot sem, mert a rengeteg ráfagyott váladék miatt csak akkor tudnám kinyitni a piheruhámat, ha levenném a külső kesztyűmet. A termosz elővétele, tea kiöntése, stb. nagyon bonyolult feladat, egyelőre nem merem megkockáztatni.



- Mostanra egyértelműen hárman vagyunk.



- Nem tudom, hány méteren vagyunk, de 7500 és 7600 közé becsüljük magunkat.



- Az idő szeles, néha szinte elviselhetetlen.



- Az elmúlt órában – kb. pirkadat körül – egyértelmű színes pillangók tűntek fel a látómezőmben. Ez nagyon nyugtalanít, így gyorsan ellenőrzöm, fel tudom-e idézni, hol vagyunk, mit csinálunk, mi a mai dátum, stb.



Természetesen a pirkadat és a kibontakozó leírhatatlan látvány tovább hajt minket.



Hét óra felé mindhármunkat elfog a lelkesedés. Magunk előtt látjuk a "traverz" szakaszt, a végében pedig a csúcs területére felvezető "kuloárt". Sima ügy! Talán két óra, gondolom.



Elindulunk a traverzbe, ami valahogy semmit nem veszít a hosszából. Viszont a hó egyszerre firn jégnek adja át a helyét. És eltűnik a kötél. Erre nem számítottunk. Talál a lelkem mélyén, kicsit. A technikai hágóvasam van rajtam és magammal hoztam a jégszerszámom, amit most fékezésre készen a jobb kezembe veszek. (A balban továbbra is a túra botom van.) Marionál nincs csákány, így ő rendkívül elszánt arccal készül fel a kicsúszásra, amit – ha bekövetkezik – biztosan nem tud megállítani az elég meredek oldalban.



A tempónk elfogadható, továbbra is egy csapat vagyunk. Viszont, mire végzünk a traverzzel, már talán 10 vagy 11 óra is elmúlt. Talán még több. Nem emlékszem. Minden számítás szerint rég a csúcson kéne lennünk. Újabb pillangó tűnik fel. Majd egy Dart Vader jelmezes sherpa srác (a jelmez az oxigén álarcot jelenti) figyelmeztet minket, ha nincs kötelünk, akkor ne menjünk tovább, mert a csúcsig már sehol – a meredek kuloárban se – lesz kötél. Á, szóval ez a helyzet. Szólhatott volna valaki. A sherpák és ügyfeleik hoztak magukkal egy-egy rövid kötelet, amivel tudnak biztosítani. (Tehát számítottak erre.) Ha mi nem azt tudjuk, hogy "mi előttetek pár órával bekötelezzük oxigénnel az utat", akkor talán mi is hozunk fel valami madzagot.



Veszünk egy nagy levegőt és tovább megyünk. A visszafordulási határokat rég sutba dobtam. A kuloár meredek, de ami még problémásabb, hogy a hó közepesen mély és laza. Néha sziklán csikordul a vasam. Minden lépés többször megerősítek. Egyszerre meglepetéssel látom, hogy felettünk többen üldögélnek, olyan "megérkezett" hangulatban vannak. A csúcs! (Persze csak az elő-csúcs és a körülötte lévő terület, amit látok.)



Újult erővel kapaszkodunk felfelé, Marioval az élen. Most a sor végén jövök. Dél lehet, mire elérjük az elő-csúcsot és a körülötte elterülő havas területet. Itt, kb. 20 méterrel a valódi (havas-jeges) csúcs alatt többen (talán elszórva tízen is?) ólálkodnak. Az oxigén maszk és az agyamra ködként ereszkedő oxigénhiány miatt szinte senkit nem ismerek fel, a mászók bábuk, a hangok a részeget rázogató jóakarók hangjai.



Nadav és Jost, az alaptábori sakk partnerek viszont egymásra találnak, és megvalósítják igazi elmebeteg tervüket. Az elő-csúcs árnyékában, talán 20 méterrel a világ legritkábban mászott nyolcezrese alatt Jost előveszi a telóját és sakkozni kezdenek. Megkérnek, hogy vegyem fel a játszmát. Ezt én kerek perec elutasítom (eléggé nyersen, amit most restellek), de ők csak bólintanak. Chris filmez. (Csak Joston – és persze Marion és rajtam – nincs oxigén.) A "játszma" talán 4 percig tart. Én közben tovább vánszorgok a csúcs felé.



A sziklás elő-csúcsra nem is lépünk fel, hanem jobbra oldalazva kapaszkodunk a jeges főcsúcs felé, ahol a nepáli zászló lobog. Bár már csak alig: az utóbbi órában a látótávolság minimálisra csökkent, a környezet olyan, mint egy párás fürdőszoba, csak valamivel hűvösebb. A szél viszont veszített erejéből.



Az utolsó 10 métert hárman közösen, szinte összekapaszkodva tesszük meg. Mario, Jost és én. (Jost a "játszma" után beér minket. A többiek, akikkel találkoztunk, már lefelé tartanak.) Csatlakozik hozzánk az utolsó 20 méteres vánszorgásra egy sherpa. (Később kiderül, hogy Paszang az, Mario sherpája, aki oxigénnel tolja és így – elég furcsa módon – a csúcstámadás elején elhúzott és most futottunk bele...). A tájból semmit nem látok, de a csúcs vektésnek, átfújtnak tűnik, így a tarajra nem is lépek rá és a délceg póz helyett valami féloldalas büszke kucorgás mellett döntök a csúcsfotóhoz. Elég ramaty állapotban vagyok, a zászlókat se veszem elő, csak tűnjünk innen, ebből a szeles, tejfehér pokolból, ahol pillangók vannak a fürdőszobában. Lekecmergek és lekapom Josttot és Mariot, ahogy ők is felkucorodnak a csúcsot jelző zászlókhoz. (Kb. 13:30 van, majdnem 15 órája mászunk.)



Húzzunk innen! Késő van. Erős a szél. Minimális a látótávolság. Nincs kötelünk. Elég ramaty állapotban vagyok. Viszont még tudom "hol a törölközőm" és van jégszerszámom.



Elindulunk. Szinte az utolsók (talán az utolsók) vagyunk, akik elhagyják a csúcsot. Erősen benne vagyunk a délutánba, valószínűleg a négyes táborban kell éjszakáznunk.



Fél óra után egyértelmű, hogy eltévedtünk. Valahol. Négyen vagyunk. (Marion kívül még a sherpa srác van velünk.) A lejtő itt még nem vészesen meredek, de ha nem találjuk meg a megfelelő utat, a traverz kezdetét, akkor...



Nem egyértelmű, melyikünk diktál és ötletekből sincs túlkínálat. A hó elég gyakran megcsúszik, megsuvad körülöttünk, ahogy bizonytalanul próbálkozunk erre-arra. (Még egy szabadban töltött bivak rémképe is felrémlik bennem...) Végül Mario ismer fel egy hó-folyosócskát és teljes határozottsággal mászik le benne. Én utána. És igen! Megvan a lefelé vezető utunk, egy csomó tereptárgyat felismerek. A traverz: a sherpa srác nyugtalanítóan billeg a meredek jégen, (könnyű vasban), csákány nélkül. Érzésre a traverz legalább olyan hosszú visszafelé, mint odafele. Várom, hogy mikor bicsaklik meg a lábam, mikor csikordul egyet a hágóvas. Készen állok a hirtelen fékezésre.



Elérjük a köteleket. Innentől csak húzzunk lefelé, mint a troli. Az utat lefelé hosszabbnak érezem, mint a felmenetelt. (Ami persze butaság, néhány óra alatt lent vagyunk, sötétedés előtt elérjük a sátrunkat a felső négyesben.)



Túléltük, megöleljük egymást. Mario eltűnik a sátrában. Mi a miénkben. Jost főz egy teát. (Hálás vagyok neki, "reggel" is ő főzött.) A magasság ellenére győz a fáradtság és álom-szerű állapotba süllyedünk.

Szponzorok

Johnnie Walker Névadó szponzor
Sourcing Hungary Kft. Magyarország Kiemelt szponzor
Vitalpaletta Társ szponzor
REON Digital Társ szponzor
Zajo Társ szponzor
Bodri Pincészet Társ szponzor
G-Shock Társ szponzor