Kép

Johnnie Walker Annapurna Expedíció 2016

Napló
2016. 05. 02.

A hajnali kelés nem okoz gondot. Le innen! Győz a motiváció. Nem vesszük számba sérüléseinket, nem töprengünk, nem reflektálunk. Nem veszem le a zoknim. Ami alatta van, azzal csak lent szeretnék szembesülni.



Talán már 7 órakor mozgásban vagyunk. A négyesben kevesen maradnak. A sátorban fekve még arról fantáziáltunk, mi mindent csinálunk majd délután. Hisz 6-8 óra alatt lent leszünk... Amint megindulunk, látjuk, hogy ennek inkább a duplája lesz igaz.



Botorkálunk, összeroskadunk egy-egy rögzítésnél és hosszú ideig csak bámuljuk a kötélen futó karabínerünket. Nem csak a mozdulataink, a gondolataink is tompák, esetlenek. Viszont végig támogatjuk egymást, nagyon jóleső érzés ez a póz nélküli, valódi bajtársiasság, amit átélünk. Az ereszkedés során néha összefutunk Marioval és Paszanggal is. Ilyenkor összemosolygunk, aztán araszolunk tovább.



Az alsó négyesben nem állunk meg, a hármasban viszont már tisztul a kép. Itt elég sokan vannak már, van, aki csak most kelt fel. Mindenki úgy néz ki, mint aki egy tömegverekedés vesztes oldalán volt az éjszaka. Én leszaggatom magamról a teljes pihe öltözékemet és héjnadrágra, héjkabátra váltok. Igaz, hogy így a rengeteg random betömeszelt szemét, felszerelés, koszos ruha és egyéb kacat mellé még ezt is be kell gyűrnöm.



A sherpák aranyosak, megitatnak minket (rizslét kapunk, a főzés melléktermékét) én pedig betolom az utolsó energia zselémet. Mindkettőnk zsákja irgalmatlan méretűre duzzad, mire összepakoljuk az itt hagyott kacatjainkat és megkezdjük a veszedelmes ereszkedést a Célkereszt kuloár felé.



Furcsa mód egész jól megy. Valószínűleg a magasságvesztés miatt belém kerülő többlet oxigén és az a tudat hajt, hogy kevesebb, mint 2 óra múlva az utolsó veszedelmes és technikás rész is mögöttem lesz. Az utolsó kötél végénél vérnyomokat látok a havon, de a mennyiségből ítélve semmi drámai nem történhetett, talán egy öklömnyi jég valakit fejbe vágott és a sisak alól kikandikáló orrát találta. Nem tudom...



Bevánszorgunk a kettesbe.



Zseniális "csalás" jut eszembe, örülök neki, mint a kiskölyök. Kétfalú Zajo sátramat egy ismerős sherpának ajándékozom, azzal a feltétellel, hogy lehozza. (A viharvert sátrat nem sajnálom, ő is jól jár, nekem pedig ennyivel kevesebbet kell cipelnem.)



Még így is sok aprósággal egészül ki amúgy is brutális terhem. Jostnak nincs szíve hozzá, hogy az általa felcipelt rengeteg élelmet kihajítsa, így ő még rosszabbul jár. (Én a zacskós leveseimet, instant tésztaleveseimet stb. kegyetlenül szanálom: a zacskók tatalmát a hasadékba szórom és csak a csomagolást viszem le.)



Jost bíztat, hogy induljak el, mivel én már készen vagyok és nyomatnám. Ígérem, hogy bevárom valahol. A gleccser szintjéig az ereszkedés döcögve, de egész elfogadható tempóban megy. A gleccseren pedig egy szabályos folyót találok! Teleiszom magam hideg gleccservízzel, majd nyomom tovább az egyesig.



Itt több mint két órát várok Jostra, aki a rengeteg teher miatt nagyon lassan halad. Neki az egyesben is van sátra (nekem nincs) és felszerelései, plusz van egy alaptábor és egyes között használt könnyű bakancsa, ami eddig áldás volt, most viszont azt jelenti, hogy még a 8000-es brutál bakancsát is fel kell erősítenie a zsákjára... Nem irigylem...



Miután Jost befut, én elindulok. A köteleken összefutok Gunitssel, az idősebb svájci fazonnal és sherpájával. Még világosban elérjük a gleccser szintet, ami jó, mert még be tudom nézni az irányokat. Aztán Guntisék elhúznak, és én tovább vánszorgok. Csak a gleccser túloldalán keverek el kicsit, már sötétben.



Az oldalmorénán vagyok. Néha leroskadok a sötétben, elterülök, és csak heverészek, szaglászom a füvet, az ujjaimmal beletúrok az életszagú talajba... Aztán mindig fel kell tápászkodni és nyomás tovább.



Nyolc vagy kilenc lehet, mire betámolygok az alaptáborba. A srácok adnak ennem és innom. A gondolataim a megvilágosodott boldogság, és a bomlott elme random kavargó fantázia-képei között oszcillálnak. Bemászom a sátramba. Várok, hallgatózom. Befut Jost. Magamra kanyarítom a csubám, kimászom a sátramból. Szorosan megöleljük egymást. Nem nagyon mondunk semmit.

Szponzorok

Johnnie Walker Névadó szponzor
Sourcing Hungary Kft. Magyarország Kiemelt szponzor
Vitalpaletta Társ szponzor
REON Digital Társ szponzor
Zajo Társ szponzor
Bodri Pincészet Társ szponzor
G-Shock Társ szponzor