Kép

Magyar Everest Expedíció 2017

Napló
2017. 04. 16.

Szilárddal egyértelműen és hivatalosan a „kummantás” állapotában vagyunk. Ennek a létállapotnak a lényege, hogy úgy csinálunk, mintha – Ó jaj! – bealudtunk volna, holott mindketten nagyon jól tudjuk, hogy arra várunk, hogy a csonttá fagyott orkán zacskót, amiben az éjszakai hánykolódást, műanyag kacsába vizelést, magas pulzussal, fejfájással forgolódást, gyomorproblémákkal kimeneküléseket az éjfekete orkánba – mind-mind ezeket a borzalmakat – magunk mögött hagyjuk.



A sátor jelenleg tele van hóval, jéggel, fagyott kondenz vízzel. (Ugyan az mindhárom, csak pepitában: a kifolyt itóka, miegymás megfagy, az odakint tomboló orkán a legkisebb réseken is betereli, bepréseli a havat, feltölti az előterünket és bepermetezi hálózsákunkat és a felszerelésünket, a kilehelt páránk pedig a sátor belső falán alakít ki kreatív alakú jégdíszeket.)



Hétkor „bekopog” hozzánk Ang Pászáng barátunk: ő az egyik filmes serpa segítőnk és érdeklődik, tehet-e értünk valamit. Mindenünk van. (Csak az oxigén hiányzik, de ugye pont ez a lényeg…) Elköszön.



Mi elkezdünk készülődni. A szűk sátorban egyszerre csak az egyikünk tud mozogni. Örömmel veszem tudomásul, hogy a kemény (és a magasság jegyében eltelt) éjszaka után reggeli mozdulataim pontosak, még csak erőtlennek se mondanám őket.



Az persze nyugtalanságra ad okot, hogy az eddig se csekély erősségű szél tovább dagad: ha nem csak a „közeli” kettesig, 6400 méterre kéne elvánszorognunk, aggódnék. Még a cuccunk összepakolása is komoly erőfeszítés. Akivel csak találkozunk, mindenki lefelé menekül. Nahát…



Elindulunk. Ahogy kiérünk a dombocska takarásából, ami eddig „védelmezett” minket, maga az Armageddon fogad minket: a szél orkán erősségű, stabilan 80 km/óra feletti, időnként 100 km/h feletti lökésekkel. Látjuk (amikor látni valamit), amint a Déli-nyereg irányából átfolyik a jégkristályokkal vemhes fehér pokol. Belefeszülünk. Pár lépést megteszünk előre, majd hátat fordítunk az őrjöngő viharnak. Néha olyan erővel taszít meg minket az szél, hogy térdre, négykézlábra kell ereszkednünk, hágóvasunkat stabilan a fagyott felszínbe mélyesztve, hogy a hegyen maradjunk.



Feltűnik – mint egy kísértő szellem – Ueli Steck, a „Svájci Gép”. Ő is a kettesbe tartana. Üvöltve köszöntjük egymást, majd együtt vonszoljuk magunkat tovább. Később Ueli bölcsen meggondolja magát. Valamivel később mi is. Épp időben. Vagy negyedórát lóbálom fagyott kezeimet, hogy az élettelen hurkákba visszatérjen az élet. Közben gátlástalanul kiabálok a fájdalomtól.



Visszaharcoljuk magunkat az elhagyatott egyesbe, ahol az imént még peckesen álló két sátor most egy rohamosan dezintegrálódó romhalmaz. Felszereléseinket deponáljuk, majd belevetjük magunkat az alattunk tátongó jéglabirintusba.



A szél nagy része felettünk: ami elég szerencsés. A létrákon nem tudom, mi lenne, ha a fentihez hasonló szél kerekedne. Bár fáradtak vagyunk – az iménti pár órás harc a széllel meglepően sokat kivett belőlünk – még így is lendületesen, kicsit több, mint két óra alatt elérjük az alaptábort, ahol Edina fogad minket finomságokkal, gondoskodással.



Az első akklimatizációs körünk – igaz, csonkára sikerült – de eredményesen lezárult.



Klein Dávid

Szponzorok

Magyar Everest Expedíció Névadó szponzor
RTL Klub Kiemelt szponzor
Zajo Társ szponzor
Sláger Fm Társ szponzor
Origo Társ szponzor
SAMSUNG Társ szponzor
Loctite Magyarország Társ szponzor
Kalifa Társ szponzor
Duna Medical Center Társ szponzor
Magyar Energia Beszerzési Közösség Társ szponzor
Kyocera Magyarország Társ szponzor
BioTechUSA Társ szponzor
Fa MEN Társ szponzor
Schwarzkopf Társ szponzor
Henkel Magyarország Társ szponzor