Megjegyzés: A cikk eredetileg az Outdoor Sport 2006 novemberi számában jelent meg.

A nemzeti expedíciózás hajnalától az extrém magashegyi kereskedelmi expedíciók koráig

„Megmászni szeretnénk a Mount Everestet – saját lábunkon. Ez a lényeg. Csak így járhat át bennünket a lelkünket éltető büszkeség, mit önerőn megtapasztalásából merítünk. Az élet silány volna, ha mindig csak gépekre bíznánk magunkat.” Sir Francis Younghusband, utazó, katona, kalandor

Reggel 8 óra. 7000 méteren járok, a Mount Everest északi – tibeti – oldalában, közvetlenül az Északi-nyereg alatt. A táj, s benne az előretolt alaptábor, mely innen, fentről vándor mutatványosok vidám sokadalmára emlékeztet a moréna-kúpok közé vackolódó tiri-tarka sátraival, napfényben fürdenek. A napfényözön még legalább egy óra hosszat kellemes és langyos lesz. Csak 9 után válnak az aranyszín sugarak ádáz ellenséggé. Azok, akik a 6400 méteres EAT-ben (előretolt alaptábor) maradtak, most bújnak ki sátraikból, hogy émelygő gyomrukba erőltessék, amit a fáradhatatlan nepáli szakácsok eléjük varázsolnak. Egyelőre nem sokan mozgunk az Északi-nyeregbe felvezető jéglépcsőkön. A „kereskedelmisek” rendszerint 6 és 8 között indulnak, élükön és mögöttük szigorú őreik, a hegyivezetők. Rajtam kívül néhány sherpa hegymászó húzza-vonja még a meredek jégletöréseket biztosító kínai nejlon köteleket. Joby barátom az alaptáborban várja, hogy megkezdhesse gyorsasági szólómászását a világ legmagasabb csúcsára. Gondolatban magamhoz ölelem a moccanatlan, kristályos látványt. Lélegzetelállítóan szép.

Öt percet pihenek a zsákomon – eszem néhány szem szőlőcukrot és iszom a termoszomból három nagy korty teát –, mielőtt belépnék a nyereg szélvédett részén kialakított zsúfolt „egyesbe”. Egy ismerős indiai hegymászó köszönt, az Indiai Nemzeti Katonai Expedíció egy tagja: – „Namaste David-ji, kjá hál hai?”.[1] Udvariasan hümmögök. Nekem szegezi a kérdést: – „Kérsz dzsúszt?” Kissé zavarodottan kérdezem, milyen dzsúszra gondol. A választék: mangó, alma, vegyes gyümölcs. Mindegyik 100%-os, apró 2 dl-es dobozokban, szívószállal. Meglepetésemet leküzdve megköszönöm – és bezsebelem – a gyümölcslevet, majd megkeresem aprócska sátram: egy vezetett kereskedelmi expedíció 12 személyes, asztalokkal, székekkel, gázmelegítővel és szakáccsal felszerelt óriássátra mögött bújt el.

Miközben türelmesen várom, hogy a lábasomba púpozott hó átalakuljon finom, meleg, citromos-cukros teává, felidézem magamban, „hogy jutottunk idáig”…

Először 1921-ben jutott fel egy kis létszámú brit – sherpa csapat az Északi-nyeregbe. A csapat egy angol szervezésű, nagyszabású felderítő expedíció egyik egysége volt. Az expedíciót a Brit Földrajzi Társaság szervezte. Mi motiválta a korai felfedezőket és hegymászókat? A viktoriánus kor szellemiségének megértése kemény dió. Az emberi szellem ki- és elszabadult; a hit, hogy saját kezünkbe vehetjük sorsunk irányítását, kifürkészhetjük a természet titkait és birtokba vehetjük bolygónk egészét áthatotta az 1800-as évek második felét, majd az 1900-as évek elejét is. Az ember – különösen a magasabb erkölcsi elvek megtestesítője, az angol Úriember – aki saját ura és nemes érzelmeitől vezérelve képes jobb világot teremteni, kötelességének érezte hogy aktív részt vállaljon ebből a feladatból. Természetesen ekkorra már a nemzetközi élettér szűkülése is megkezdődött, így a korai felfedező és hegymászó expedíciók a nemzetközi vetélkedés bélyegét is magukon viselték, mint ahogy a lassacskán elgépiesedő és beszűkülő világ keltette enyhe, korai pánik nyomait is.

Az 1900-as évek első évtizedének alkonyfényében az Úriemberek érdeklődése a sarkok felől a közben legmagasabbként azonosított tibeti-nepáli határcsúcs, a Mount Everest felé fordult. A korai expedíciók szervezői nem hegymászók voltak. Az ötlet rendszerint egy mecénás, világutazó, arisztokrata fejéből pattant ki. Ő járta ki az expedíció támogatását, hívta össze a szervező bizottságot. Az expedíció vezetésével egy katonaviselt, tapasztalt „expedícióst” – nem hegymászót – bíztak meg. (Az 1800-as évek felhőtlen felfedező hangulatát némileg zordabbá színezte közben az első világháború.) A hegymászók, mint „kivitelezők” és „alvállalkozók” kaptak helyet a csapatban. Az engedélyek megszerzése – részben, mert a tevékenység szokatlan és újszerű volt a befogadó országok vezetői számára, részben pedig a kommunikációs csatornák tökéletlensége miatt – nehézkes és hosszadalmas volt.

A hosszú – több hónapig tartó – szárazföldi út megtétele után az expedíció vezetőjére hárult a csapat logisztikai hátterének – a terhek szállításának, teherhordók szerződtetésének – hálátlan feladata. A hegymászók csak ekkor, az alaptábor elérése után, „léptek színre”: felderítő munkát végeztek, lépcsőt vágtak a jégletörések meredekebb szakaszain, köteleket rögzítettek és hol bíztatással, hol könyörgéssel, néha fenyegetéssel elérték, hogy a képzetlen és még a kor színvonalához képest is gyenge minőségű felszereléssel ellátott helyi (rendszerint sherpa származású) teherhordók felszállítsák a következő táborok kiépítéséhez szükséges csomagokat.

Természetesen az önálló, „alpin” jellegű hegymászó tevékenység már ekkor is jelen volt a Himalájában és a Karakorom-hegységben: az 1800-as évek vége felé a Brit Trigonometriai Társaság adatgyűjtői közel 7200 méteres magasságba jutottak el. Jelen voltak még az ekkorra már önálló diszciplínává érett alpinizmus jeles európai képviselői is: svájciak, németek, angolok vegyesen, s színre léptek az Egyesült Államok kalandorai. A himalájai óriások legyőzése azonban csak komoly logisztikai háttérrel rendelkező csapat számára volt elképzelhető.

A második világháború átszínezte a századfordulón felvázolt képet: a világégéstől megcsömörlött idealisták megújult lelkesedéssel vágtak neki annak a terrénumnak, ahol a Jó, Szép, Nemes és Hősies ideái még jégbe fagyva, érintetlenül ragyogtak. Erősödött a nemzetek közti versengés, képzettebbé váltak a hegymászók – és felzárkóztak hozzájuk a valódi, belső motivációtól fűtött és tapasztalatokkal felvértezett sherpa társaik is – valamint hatalmas fejlődés mutatkozott a felszerelések terén: könnyebb és jobb lett a szélvédő ruházat, hatékonyabbak lettek az oxigénpalackok, valamint megkezdték a teljesítménynövelő gyógyszerek alkalmazását. A cél továbbra is ugyanaz maradt: elérni bolygónk legmagasabb hegycsúcsait,bármi áron, bármilyen eszközökkel.

Az Everest 1953-as „meghódítása” pontot tett egy korszak végére és egyben egy új kor nyitányát is jelentette: hogyan tovább? Miközben egyre gyarapodtak az ismétlések, felmerült egy új követelmény: A hegy „minőségi” megmászása. A gondolat – miszerint egy kevesebb teherhordóval, táborral, segédeszközzel végrehajtott megmászás nagyobb sportértéket képvisel, mint egy nagy csapattal végrehajtott hódítás – újszerű és eleinte szinte eretnek felvetésnek számított. Az irányzat egyik úttörője, Kurt Diemberger az „Alpokban megszokott módon” jutott fel kicsiny csapatával a Broad Peak 8047 méteres csúcsára.

Keresztezések, új útvonalak születtek (néhol már nem is a legkönnyebb feljutást kínáló gerincek vagy kuloárok mentén), majd Reinhold Messner és Peter Habeler „feltették a pontot” Norton kapitány bravúros mászására, aki 1924-ben, palack nélkül 28 100 láb magasba jutott fel, s ezzel bebizonyították, az Everest palack nélküli megmászása lehetséges.

Miközben a reflektorfényben – az immáron teljes önállóságra igényt tartó, a tudósok és úriemberek gyámságát magukról lerázó zord, szakállas hegymászó sportemberek munkássága révén egyre-másra születtek a rekordok, szóló megmászások, gyorsasági megmászások, új útvonalak –, a háttérben új folyamatok, indultak be, új szereplők léptek színre.

A hetvenes évek beköszöntével a befogadó országok lakosai nem csak arra ébredtek rá, hogy ők is elleshetik az alpinisták fortélyait, de szolgálataikat is kezdték szolgáltatásokká átformálni. A hegymászó sherpák, kuli teherhordók, jakhajcsárok, szakácsok csapatai önszerveződőbbek lettek. Nepál és Kína (valamint Pakisztán) kormányai ráébredtek, hogy a hegymászás – úgy is, mint közvetlen üzletág és úgy is, mint a hegyi turizmus húzó ágazata – jó üzlet. A korábbi, esetleges beutazási engedélyek helyébe jól formulázott (bár gyakran bonyolult) szabályok – és borsos árú csúcsengedélyek léptek.

A nagy hegymászó nemzetek (az Alpok meghódítói és az amerikaiak) lassacskán átadták a nemzeti expedíciózás stafétabotját a „hegynélkülieknek” és a kicsiknek. Egy-egy csapat egy-egy feladat megoldására szövetkezett, néha több nemzet hegymászóiból. Színre léptek az egy-két fős expedíciók és a magányos „sztárok” is. Az új irányzatok és kezdeményezések természetesen új finanszírozási mechanizmusokat is kiköveteltek. A modern termelői társadalom felpörgő gépezetében bőven jutott hely asportmarketingnek: az expedíciókat már nem álmodozó naturalisták találták ki a Brit Földrajzi Társaság könyvtárában egy tea mellett, hanem sportsikerre (és persze kalandra) éhes hegymászók, akik mögé felsorakoztak a pénzélet szereplői: bankok, biztosítók, fogyasztói cikkeket termelő nagyvállalatok. (Bár természetesen az állami támogatás nem szűnik meg teljesen.)

Miközben a rekordokat döntögető hegymászók tapasztalataira építve a hegyi turizmus iránt érdeklődők igényeit kielégítő sportszergyártók újabb és újabb termékekkel, megoldásokkal rukkoltak elő, egyszerre csak felmerült a lehetőség: vajon a legmodernebb felszereléssel felvértezve, szakavatott hegyi vezetők irányítása mellett, rögzített köteleket és palackozott oxigént felhasználva feljuthatna-e egy jó állóképességű „amatőr” is a legmagasabb himalájai csúcsokra? És ekkor, a nyolcvanas évek derekán, a hivatásos hegymászók átmeneti primátusa után beköszöntött újból a tehetősebb kalandorok kora.

A nyolcvanas évek végétől a logisztikai szolgáltatásokat egyre növekvő mértékben a helyi cégek tartják kézben: a megbízó útmutatásait figyelembe véve engedélyeket szereznek be, intézik a járművek bérlését, teherhordó csapatokat alakítanak ki, magashegyi hegymászó sherpákat, szakácsot, konyhásfiút szerződtetnek, sőt, az alaptábor felszerelését (sátrait, élelmét, stb.) is ők bocsátják az expedíció rendelkezésére.

A folyamat utolsó fázisa a 90-es években indult el és napjainkban is tart: az expedíciózás minden eleme – a sportmarketingtől a kutatásig, a logisztikai szolgáltatásoktól, a hegyivezetésen, magashegyi teherhordáson, és az engedély adáson-vételen keresztül egészen a hegy tényleges megmászásáig – minden magashegyi tevékenység színpadra lépett, mint önálló tevékenység, szerepkör vagy üzletág. Ezekből a „modulokból” a legkülönfélébb hibridek, expedíciók állíthatók elő.

Először is, továbbra is léteznek „hagyományos”, nemzeti expedíciók. Ezek túlnyomó része napjainkban olyan országokhoz kapcsolhatók, akik szeretnének felzárkózni az expedíciós hegymászás élharcos országaihoz. (Gyakran olyan országok fiai és lányai is nekivágnak a hegynek, ahol havat a lakosság még sosem látott.) A gyors felzárkózás érdekében ezek az expedíciók rendszerint hegyivezetők és egy logisztikai szolgáltatásokat nyújtóexpedíciószervező cég szolgáltatásait veszik igénybe. Valamint rengeteg oxigénthasználnak, s ennek feljuttatásához (valamint a rögzített kötélpálya kiépítéséhez) magashegyi hegymászó teherhordók (rendszerint jól fizetett „bérmászó” sherpák) szolgáltatásait veszik igénybe. (A fenti példa alól hazánk – érzésem szerint – kivétel. Lásd keretes írásunk.)

Másodsorban klasszikus, középkategóriás expedíciók is nekivágnak a Himalája és a Karakorom óriásainak: ezek a csapatok „csupán” a csúcsot szeretnék elérni, rendszerint – a lehetőségekhez képest – tiszta eszközökkel (tehát palack és magashegyi teherhordók nélkül). Az utóbbi évtized magyar expedíciói közül több – mondjuk a 2000-es Broad Peak vagy a 2003-as Gasherbrum expedíciók – ebbe a kategóriába tartoznak.

Harmadsorban találkozhatunk a himalájai alaptáborokban az expedíciózás szponzorált, nemzetközileg elismert élharcosaival: ők gyorsasági rekordok, szóló megmászások, új útvonalak kijelölésével próbálkoznak. Természetesen ők is egy-egy helyi logisztikai szolgáltató cég alaptáborát és szolgálatait veszik igénybe, sőt, rendszerint más, kereskedelmi expedíciók csúcsengedélyein osztoznak.

És természetesen jelen vannak a hegyivezetők, a szolgáltatásaikat igénybevevőügyfelek, a kötélpályákat kiépítő, terheket cipelő, helyi származású magashegyi teherhordó hegymászók is.

A helyzet számos etikai kérdést vet fel: mennyi egy emberélet értéke? Mit jelent, ha valaki palackkal, rögzített kötelek mentén, hegyvezetők irányítása mellett feljut az Everest csúcsára? Hogy viszonyul ez a teljesítmény a csúcstiszta eléréséhez? Milyen környezeti, kulturális és gazdasági hatása lesz a befogadó országok felé áramló tömegeknek? Átvállalhatja-e egy hegyivezető a döntéshozatal felelősségét ügyfelétől 8000 méter felett? Milyen hatással vannak a nagyszámú amatőröket megmozgató a kereskedelmi expedíciók a csúcsengedélyek árára, vagy a hegymászósport megítélésére? Mi motiválja azokat, akik korábban nem jártak hegyek között, de egyszerre „kedvük szottyan” felmászni az Everest csúcsára? Szabad-e engedni? Szabad-e tiltani? Ellenőrizzük-e az élsportoló expedíciósoknál a veszélyes doppingszerek, teljesítménynövelők használatát? Nem rabolná-e meg bármilyen formális ellenőrzés a hegymászást és fosztaná-e meg éppen attól a szabadság élménytől, mely lényegét képzi? Hogy tudnánk megóvni a hegyeket, a sportot és a szabadság élményét?

Az oxigén nélküli megmászások száma nem nőtt meg drámaian a kereskedelmi expedíciózás és a vezetett magashegyi hegymászás következtében. A felhalmozódó szemét kezelésére és a halálozási arány rémisztő növekedésének visszaszorítására tett kísérletek azonban sorra kudarcot vallanak. Érzésem szerint fontos, hogy nyitott szemmel, értő, de szigorú elmével vizsgáljuk a fenti kérdéseket. A hegyek mindünké, fizikai és szellemi tisztaságuk óvása is közös feladatunk és kötelességünk.

Keretes:

A magyar expedíciós hegymászás helyzete és története különös és kettős: hagyományosan hegymászó, hegyjáró nemzet voltunk. A Turistaság és Alpinizmus második világháború előtti kiadásaiban a kor nívójának megfelelő, élvonalbeli mászásokat találunk. Sőt: a sorok közül az értő szem kiolvashatja, nem csak az élvonalbeli teljesítményeket, de a túrázás, barangolás, hegyjárás iránti általános lelkesedést és elkötelezettséget is. A második világháború után mind hegyeink, mind lelkesedésünk a múltba hanyatlottak. Ugyanakkor, a háború borzalmait kiheverve, a fojtogató politikai miliőből szabadulni vágyók, sportemberek, és kalandozók, vagy egyszerű természetbarátok újból felélesztették a szikla- és hegymászás hagyományát. Az új mozgalom központi egysége a hegymászó klub volt. Megindult a szervezett expedíciózás is. Először csak akadozva, meghívásra a baráti Szovjetunióba, majd az 1980-as évektől központosított formában a Magyar Hegymászóklub szervezésében a Himalájában is.

A szigorú élettérnek – hátrányai mellett – megvolt az a különös előnye, hogy a korlátozott erőforrások felhasználása és a zárt határok kiküszöbölték a „nagyvilágban” közben már javában tomboló divathullámokat.

A rendszerváltás újból felforgatta a magyar expedíciózást. Bár utazni lehetett volna, mégis, az új, gyorsabb ritmusú és pénzközpontú világunkban sem idő, sem energia, sem pénz nem jutott ilyen „hiábavaló” tevékenységre. A régi rendszer – az MHK – utolsó nekifeszülése az 1996-os első magyar Mount Everest expedíció volt.

Ez után két irányzat bontakozott ki: az „akciós” hegymászás és a „szponzorált” hegymászás. Az előbbi – rendszerint engedély nélkül, kis csapattal, alpin stílusban próbálkozott – gyakran sikerrel – himalájai csúcsok meghódításával. A stílus előnye az alacsony költségvetés és minimális logisztikai háttérmunka volt. A szponzorált hegymászás színpadra lépése komoly változást jelentett hazánkban: kinek a dolga a szponzor felhajtása? A hegymászóé? A sportmenedzseré? Hogyan kommunikáljuk az expedíció híranyagát? Az expedíciók azonban továbbra is klasszikus értékeket képviseltek: palack nélküli, saját erőből mozgó, rendszerint kisebb csapatok vágtak neki a csúcsnak.

2002-ben megszületett az Everest első magyar oxigénpalackos megmászása, majd 2003-ban a legnépesebb magyar 8000-es expedíció, mely sikerrel elérte a Gasherbrum II csúcsát. Jelenleg hazánkban létezik (bár elvétve) államilag támogatott expedíciózás, szaporodnak az önálló, kisebb himalájai csúcsokat célba vevő „fiatal” expedíciósok, képviselteti magát a nagyobb csapatokkal operáló klasszikus nemzeti expedíciózás (remek eredményeket produkálva) és jutnak fel hazánk fiai 8000-esekre nemzetközi csapatok tagjaiként, valamint önálló, egy-két személyes expedíciókban.