Megjegyzés: A cikk az Outdoor Sport hasábjain jelent meg eredetileg, 2007 májusában. Az ott leközölt írás azonban egy rövidített változat, többek között az itt olvasható bevezető részt sem tartalmazza.

Kölyök koromban két dolog érdekelt: az olvasás és a bunyó. Visszatekintve azt hiszem, mindkettőben a kaland élményét kerestem: az érzést, amikor egy másik térbe, időbe, létállapotba szédülök hirtelen – kapcsolatot teremtek valamivel vagy valakivel -, ahogy megérintem egy könyv fedelét vagy összekapaszkodom egy játszótársammal. Az egyik kapu volt, megragadhatatlanul távoli terrénumok felé, a másik a legnyersebb, legőszintébb „itt és most” élményét képviselte.

 Később karatéztam, dzsúdóztam fölös fizikai energiáim levezetése végett, a könyvekben megízlelt igazi kaland azonban még váratott magára. Ásványgyűjtő lettem (hisz az igazi tudós extázis-élménye rokon kell, hogy legyen a szerelemmel, vagy a felfedező mámorával), majd ráébredtem, engem sokkal kevésbé érdekel a lelet, mint a megszerzéséhez vezető út, a kopácsolás, a terep. (Milyen különös, hogy későbbi példaképeim közül Kurt Diemberger is kísértetiesen hasonlóan kezdte pályáját.)

 1987 lehetett, amikor rátaláltam a megoldásra: a hegymászásról azonnal tudtam, meglesz benne a hitelességhez elengedhetetlen veszély, a férfit (fiatal tizenéves kölyök voltam) próbáló fizikai kihívás, a lelket nemesítő szenvedés, a Kittenberger Kálmán bácsinál felsejlő egzotikus kaland, a bajtársakkal megosztott igazi gondolatok és érzések lehetősége, valamint a „természet szépsége”, a hegyek…

Egy évi kóstolgatás után a Kevélynyergi-turistaházban, 14 évesen elvégeztem az alapfokú bentlakásos hegymászó tanfolyamot. Hegymászó szerettem volna lenni: a kalandok hegymászását kerestem, a távoli vidékek, az akkor még felfoghatatlanul magasnak tűnő legendás hegycsúcsok vontak bűvkörükbe. Kicsírázott bennem az expedíciós hegymászás utáni olthatatlan vágy. S mindez akkor, amikor kötélből háromfélét lehetett kapni (fehéret, kéket és pirosat) Csehszlovákiában, a Prior áruházban…

 Jelen írásomnak nem tisztje, hogy részletesen beszámoljon a magyar hegymászás (vagy azon belül a magyar expedíciós hegymászás) történetéről. Erről mások, másutt alaposabban szóltak már.[1] Cikkemben inkább a magyar expedíciós hegymászás sorjázó korszakainak jellegzetes légkörét, szellemiségét igyekszem feleleveníteni – megemlítve persze e korszakok eredményeit, szereplőit is.

Ugyan cikkem folytatása az Outdoorsport hasábjain korábban megjelent – a nemzetközi expedíciós hegymászással, s azon belül külön is a kereskedelmi expedíciózás történetével foglalkozó – írásomnak, azonban remélem, mint önálló gondolatsor is megállja majd helyét.

A magyar expedíciós hegymászás helyzete és története különös és kettős: hagyományosan hegymászó, hegyjáró nemzet voltunk. A Turistaság és Alpinizmus második világháború előtti kiadásaiban a kor nívójának megfelelő, élvonalbeli mászásokat találunk. Sőt: a sorok közül az értő szem kiolvashatja, nem csak az élvonalbeli teljesítményeket, de a túrázás, barangolás, hegyjárás iránti általános lelkesedést és elkötelezettséget is. A második világháború után mind hegyeink, mind lelkesedésünk a múltba hanyatlottak. Ugyanakkor, a háború borzalmait kiheverve, a fojtogató politikai miliőből szabadulni vágyók, sportemberek, és kalandozók, vagy egyszerű természetbarátok újból felélesztették a szikla- és hegymászás hagyományát.

A hazai expedíciózást durván (és kevéssé szakszerűen) tagolva felmutathatunk egy harmadik, egyelőre még történeti, történelmi perspektíva híján csak óvatosan értékelhető korszakot, amit akár az újhullám címkével is jelölhetnék. Korunk expedíciós hegymászását.

Nézzük sorban, mi jellemzi az előbb említett három időszakot:

A hőskor értékelésekor óhatatlanul beleütközünk egy fogalmi problémába: a magashegyi expedíciós hegymászás képlékeny, nehezen megragadható „valami”. Talán megállapodhatunk abban, hogy önálló szervezéssel, huzamosabb idő alatt megvalósított jelentős hegymászó feladat végrehajtásáról beszélünk, rendszerint távoli, vagy nehezen megközelíthető vidékeken.[2]

Miközben a magyar expedíciós hegymászás történetét kíséreljük meg felvázolni, rá kell ébrednünk, e fogalom két alkotói – a hegymászás és az expedíciózás – sokáig jórészt külön fejlődtek.

Expedíciós tevékenységünk – nemzetközi mintát követve – katonák, nemesek, világutazó tudósok révén a régmúlt időkig visszanyúlik, mégis, a számunkra igazán érdekes első expedíciósok, világutazók az 1800-as években lépnek színre. A hangulat – az első világháborút megelőző időszak miliőjének megfelelően – bizakodó, monarchikus, férfias és gáláns volt.

Stein Aurél tudós (nyelvész), utazó, magát magyarnak valló brit állampolgár, világcsavargó és vérbeli expedíciós volt. Emlegetni szokás, hogy a romantika felfedezés (hódítás) szellemiségében fogant korai brit Everest expedíciók résztvevői Byront, Shakespeeart és egyéb nyalánkságokat olvastak fel egymásnak, miközben eposzi hosszúságú expedícióik unalmasabb óráiban sátraikban fagyoskodtak. Stein Aurél minden expedíciójára magával vitte Arany János verseskötetét.

Kompolthy Jób tengerészeti hadnagy 1900-ban, egy német vitorlással kétszer körbehajózza a Földet, majd postamester lesz Kínában. Mi ez, ha nem „regényes élet”?

Az előbb említett két izgalmas világcsavargó azonban még nem a „szakmát” képviselték: nem hegymászók voltak. Az expedíciós hagyományok kibontakozásával párhuzamosan – egyesek, vélhetően nem helytálló, véleménye szerint Európa többi hegymászó nemzetét megelőzve – nálunk is szép lassan szárba szökkent, majd kivirágzott a valódi magyar alpinizmus is, s ennek a folyamatnak bölcsője minden kétséget kizáróan a Tátra.

Az irodalom általában említést tesz „Laszky Jeromos késmárki várkapitány feleségének, Laszky Beátának társas kirándulásáról” (MHSSz honlap), melyre 1565-ben került sor, majd sorra bukkannak fel az írásos emlékek szerzetes-tanárokról, diákokról és hegyjáró túrákról. (1654-ből már kötélhasználatra, és diákok részére szervezett túra-előkészítő tanfolyamra hivatkozó írásos emlékek is ránk köszönnek.)

Természetesen a helyi, hegyi lakóság a fent említett „professzionális” (és jórészt arisztokratikus) megmozdulásoktól függetlenül bebarangolja a Tátra völgyeit, bérceit: kincskeresők, rézbányászok, zergevadászok merészkednek egyre beljebb az ismeretlenbe. (Jórészt ők, és a helyi tanítók alkotják majd később az alpinizmus fejlődése szempontjából nagyon fontos hegyivezető elitet.)

A két csoport – arisztokrata turisták, kutatók és helyi vezetők – egymásra találására úgy istenigazából az 1800-as évek elején került sor. Innentől kezdve akár szisztematikus alpinista tevékenységről beszélhetünk.

Ugyanakkor a korai átlelkesült, a hegyek között a „magasztossal”, „fenségessel”, „nemessel” kapcsolatot kereső hegyjárók hangulatát, attitűdjét jól tükrözik Jakab Lorbernek a Grossglocknerről szóló rövid könyvecskéjében olvasható sorok:

„Kedves Gyermekeim! Ha engem követtek, úgy kövessetek mindenben maradéktalanul. Ne bolyongjatok mély völgyekben, zugokban és szakadékokban, amelyek tele vannak férgekkel, levegőjük pedig gyakran fertőzött és tisztátalan, lakosaik között pedig napirenden van a civakodás, gyűlölség, viszály, tolvajlás és átkozódás. Jertek inkább velem együtt készséggel a hegyekre és magaslatokra!” A technikásabb hegymászás ébredezését még jócskán beborítja a romantikus hegyi csavargások párája.[3]

Hazánk klasszikus alpinista nemzetnek tekinthető: Dr. Wallmann Henrik orvos-ezredes már 1869-ben Alpinista Klub alapítására bíztatja a hazai turista és hegymászó közösséget (e fogalmak még nem különülnek el szigorúan), majd – 1873. augusztus 10-én, az akkori Tátrafüreden – sor kerül a történelmi eseményre: megalakul a világ hetedik jelentős alpinista klubja, a Magyarországi Kárpát-egyesület.

Lássuk csak, hol tartunk, a hazai expedíciós magashegyi hegymászás megszületéséhez vezető rögös ösvényen: vannak már expedíciózó tudósaink, katonatisztjeink, kialakult a magyar alpinizmus bázisa és annak legfőbb fóruma is, az igazi szintézisre (egy szervezett magyar himalájai hegymászó expedícióra) azonban sajnos egészen 1983-ig – tehát több mint egy évszázadot – várnunk kell. Miért? Mi történik ebben a 114 évben?

A magyar hegymászó sport ez alatt az időszak alatt először az európai nívójú teljesítmények szintjére tornássza fel magát – alpinistáink jelentőset alkotnak az Alpok több pontján is, miközben a hazai hegymászás legfőbb terepét, a Tátrát, alaposan belakják, feltárják, kiépítik és ott V-ös fokozatú szikla-utak megmászásáig jutnak el –, majd az I. és II. világháborúknak köszönhetően a hegymászósport gellert kap, terepét veszíti, és csak lassacskán, korlátozásokkal küszködve tér magához.

Bár expedíciós szemmel nézve még nem sok történik ekkor, említsük meg azért, hogy Eötvös Loránd több mint száz kifejezetten alpinista túrát teljesít (nevét ma is csúcs hirdeti a Dolomitokban), Zsigmody Emil pedig „feltalálja” (propagálja és gyakorolja) a vezető nélküli hegymászást, amivel a későbbi sportos, teljesítmény-orientált alpinisták példaképévé válik. A századfordulótól minőségi téli megmászásokról is beszélhetünk.

Az I. világháború komolyan megtizedelte a magyar hegymászás elitjét is, a seregben szolgáló alpinisták közreműködésével azonban megszületik egy egységes geomorfológiai terminológiát tartalmazó kompiláció (KuK tisztiszótár), mely a monarchia nyelvein, definíció-szerűen határoz meg egy sor fogalmat (bástya, szirt, orom, bérc, felszökés, terasz, fülke, stb.).

A két világháború között az expedíciózás teljes, a hegymászás majdnem teljes pangást él meg, hazánk azonban ennek ellenére még alapító tagja lehetett 1932-ben az Alpinista Szövetségek Nemzetközi Uniójának (UIAA).

Ahogy a II. világháború utáni füst lassan oszladozni kezdett, újból beindult hazánkban a hegymászó tevékenység:

Az új mozgalom központi egysége a hegymászó klub volt. Megindult a szervezett „expedíciózás” – magashegyi hegymászó táborozás – is. Kezdetben ugyan akadozva (a hatvanas évek három Pamírbeli táborozása után ’78-ig „mosolyszünet”), de aztán egyre gyakrabban, évente látogattak el hazai alpinisták meghívásra a „baráti Szovjetunióba”, hogy ott próbálják ki tudásukat a Pamír, majd később a Kaukázus csúcsain.

Ezeket a nemzetközi táborokat tekinthetjük a II. világháború utáni magyar expedíciós hegymászás igazi előzményeinek, bár megemlíthetünk még ebből az időszakból néhány elszigeteltebb megmozdulást is, például Várkonyi László is vezetett egy 1978-as Kaukázus túrát, és egy 1982-es Mongóliai expedíciót.

1987-ben megalakult a Magyar Hegymászó Klub, felváltva elődjét, a Természetbarát Szövetség keretein belül működő Hegymászó Bizottságot.

Egy korábbi cikkemben azt állítottam, hogy a 70-es és 80-as éveket külföldön a nemzeti expedíciózás fokozatos visszaszorulása, majd felszívódása jellemezte, teret engedve kisebb, sportosabb csapatok, nemzetközi expedíciók kezdeményezéseinek. A rendszerint extrémebb (palack nélkül végrehajtott, szóló, új útvonalas, téli, stb.) cél elérése érdekében egy-két „sztármászó” szövetkezett és vette igénybe az egyre önállóbb, önszervezőbb sherpa származású hegymászók szolgáltatásait.

A szigorú élettérnek azonban – nyilvánvaló hátrányai mellett – megvolt az a különös előnye, hogy a korlátozott erőforrások felhasználása és a zárt határok kiküszöbölték a „nagyvilágban” közben már javában tomboló divathullámokat, erősítették a szakmai szempontokat, a klubéletet, „élgárda” jött létre (pontrendszer alapján, valahogy úgy, mint egy olimpiai sport esetében egy válogatott) valamint kialakítottak egy rendkívül elszánt hegymászó elitet. Igaz, hogy a magyar expedíciós hegymászók hosszú évtizedekkel voltak elmaradva a világ élvonalától, összetartásukat, szellemiségüket azonban sikerült átmenekíteniük a rendszerváltásig, hangsúlyt kapott a csapatmunka és a tiszta mászóstílus.

Az első igazi magyar himalájai hegymászó expedícióra 1983-ban kerül sor. Kezdeményezője a Vörös Meteor Hegymászó Klub, célja a 7250 méter magas Shatopanth elérése. A csapatot a rossz időjárási viszonyok visszafordulásra kényszerítik, lemenet közben Jankovics László kicsúszik, lezuhan és életét veszti.

A 80-as évek legeredményesebb expedícióvezetője Orbán Pál volt, aki 1990-ig nyolc expedíciót szervezett és vezetett, többek között az első sikeres magyar himalájai expedíciót, melynek során két magyar hegymászó (Csíkos József és Vörös László) elérték a 7893 méteres Himalchuli csúcsát.

Az első magyar „8000”-est a Dr. Nagy Sándor vezette 1987-es Shisha Pangma (8046 m) expedíció „zsebelhette be”, a másodikat a szintén Nagy vezette 1990-es Cho Oyu (8201 m) csapat. Közben megszületik a Matternhorn északi falának első magyar átmászása, feljut az első magyar nő a Kommunizmus csúcsra és egy Ozsváth Attila szervezte csapat teljesíti a Kedar Dom keleti (technikailag nehéz) falának első megmászását, mellyel kiérdemli a nemzetközi szaksajtó figyelmét is.

A rendszerváltás újból felforgatta a magyar expedíciózást. Bár utazni lehetett volna, mégis, az új, gyorsabb ritmusú és pénzközpontú világunkban sem idő, sem energia, sem pénz nem jutott ilyen „hiábavaló” tevékenységre. A régi rendszer – az MHK – utolsó nekifeszülésének az 1996-os első magyar Mount Everest expedíciót tekinthetjük. Addig azonban nem sok minden történik a hazai expedíciós hegymászás berkeiben. Néhányan azt mondogatják, „elfáradtak az öregek”.

Az 1996-os első Magyar Everest Expedíció jellemző és tragikus lezárása egy korszaknak: sikertelenségét szervezetlensége, a szigorú technikai vezetés és a felkészítő túrák hiánya és a nem megfelelő akklimatizációs stratégia okozták. A hegyen már nem a ’85-ből megismert csapatmunka, elszántság, lelkesedés volt jellemző. Technikai vezető híján egyéni vállalkozások lazán és esetlegesen összefüggő halmazává változott az expedíció. A csapat osztrák tagja a 8300 méteren kialakított legfelső táborban – vélhetően agyödéma következtében – életét veszti, sátortársa, Erőss Zsolt feladja a csúcs meghódításának tervét.

Innentől kezdődik a hazai expedíciós hegymászás legújabb, máig is tartó, formálódó időszaka, amit – talán nem túl szerencsésen – bevezetőmben újhullámnak neveztem el. A régi rendszer szétmállása után kétféle expedíciós tevékenység alakult ki, válaszul a megváltozott körülményekre, követelményekre: az „akciós” hegymászás és a „szponzorált” hegymászás.

Az előbbi – rendszerint engedély nélkül, kis csapattal, alpin stílusban próbálkozott – gyakran sikerrel – himalájai csúcsok meghódításával. A stílus előnye az alacsony költségvetés és minimális logisztikai háttérmunka volt. A „műfaj” legjelesebb képviselői a Dékány – Ozsváth páros.[4] Várkonyi László 1999 őszén és 2000 tavaszán, egyedül, illetve egy holland csapat társaságában újból megpróbálkozik az Everest palack nélküli elérésével.[5] 8550 illetve 8400 méterig jut. Erőss Zsolt változó összetételű kicsiny csapatával többször nekivág himalájai „kirándulásainak”, s ezek legjelentősebb állomásaként egyedül, palack és táborlánc használata nélkül 1999-ben eléri a 8125 méteres Nanga Parbat csúcsát.

A szponzorált hegymászás színpadra lépése komoly változást jelentett: kinek a dolga a szponzor felhajtása? A hegymászóé? A sportmenedzseré? Hogyan kommunikáljuk az expedíció híranyagát? Az expedíciók azonban továbbra is klasszikus értékeket képviseltek: palack nélküli, saját erőből mozgó, rendszerint kisebb csapatok vágtak neki a csúcsnak.

E stílus debütálása az általam vezetett 1998-as Tirich Mir (7808 m) expedícióhoz kapcsolható. Igazi kaland volt: bár ekkor már 10 éves hegymászó múltat tudhattam a hátam mögött, a Tátrában, Alpokban vagy Amerikában szerzett tapasztalataim nem készítettek fel sem engem, sem a hozzám hasonlóan az expedíciós hegymászásban jórészt járatlan három társamat arra, ami ránk várt. Engedélyek, Ázsia kusza forgataga, betegségek, hosszan tartó megterhelés és gyönyörű hegyek! Hab volt a tortán, hogy a megcélzott csúcs a magyar hegymászók számára addig szűz terepnek számító Hindukush-hegységben található.

A sikeres expedíció további inspirációt és lendületet adott nekünk és elhatároztuk, szervezettebb formában annyit foglalkozunk expedíciós hegymászással, amennyit csak lehet: létrehoztuk a Felfedezők Programot, melynek 2002-ig voltam vezetője (még a Tirich Mir alaptáborában, a csúcsmászás másnapján „megalakultunk”), és elhatároztuk, tudatosan munkálkodunk egy Everest expedíció életre hívásán.

2000-ben a Broad Peak (8047 m) csúcsát érte el csapatunk két hegymászója, 2001-re pedig úgy éreztük, újból megérett az idő egy Everest expedícióra.

Időközben az Erőss Zsolt nevével fémjelzett csapat (jórészt azok, akikkel korábbi villámexpedíciói során mozgott a Himalájában) is abba a helyzetbe került, hogy expedíciót szervezzen a csúcs elérésére. A két csoport preferenciái, céljai, filozófiája eltérő volt, így közös megegyezéssel úgy döntöttünk, külön-külön útvonalon próbálkozunk.[6]

Mindkét expedíció tagjai korábban is, később is másztak együtt, közös expedíciókban; ismertük egymás terveit, és azt hiszem, őszintén mondhatom, szurkoltunk egymásnak.

Mécs Laci és csapata a tibeti normál út felöl próbálkozott, míg az általam vezetett Felfedezők csapat a ritkán mászott és technikás Kangshung-falon keresztül kívánta elérni a csúcsot. Sajnos mindkét csoport hasonlóan rossz időjárási körülményekkel volt kénytelen szembenézni – ez az északi oldalon a táborok kiépítését akadályozta, míg mi, a fal technikailag nehéz alsó részének leküzdése után lavinaveszély miatt kényszerültünk többször is visszavonulásra. Végül az északi oldalon dr. Gárdos Sándor, az expedíció hegymászó orvosa egy viharban életét vesztette. Mindkét csapat a csúcstámadás lehetősége nélkül kényszerült a kísérlet feladására.

2002-ben az előző évben felállított két csapat szövetkezett, melynek eredményeképpen a tavaszi hegymászó szezonban a nepáli (déli) normál útvonalat követve Erőss Zsolt oxigénpalack használata mellett elérte bolygónk legmagasabb hegycsúcsát. Az expedíció több tagja is igen magasra jutott a hegyen palackhasználat nélkül. Közülük leginkább Várkonyi Lászlót emelném ki, aki 8750 méteren – 100 méterrel a csúcs alatt – fordult vissza. Eredménye azóta is magyar palack nélküli magassági rekord.

Zsolt remek teljesítménye nagyon jót tett a hazai hegymászó sportnak, a közvélemény is nagy örömmel fogadta a hírt. Bár expedíciós programunk a 80-as években jelentős lemaradással indult, úgy tűnt, szerencsés fordulatnak lehetünk tanúi: a kereskedelmi expedíciózás „bolondériája” még nem honosodott meg nálunk, ugyanakkor – ha lassacskán is – de csapataink eredményei kezdik felzárkóztatni Magyarországot a többi alpesi nemzethez. A korábban konzerválódott szigorú hegymászó etika megőrizte értékeinket, az újszerű „sportmarketinges” szemlélet ugyanakkor lehetőséget biztosított arra, hogy egyre több himalájai expedíció valósuljon meg.

A Magyarok a Világ Nyolcezreseire mozgalom Kollár Lajos fejéből pattant ki. A gondolat jogos és időszerű volt: mint régi – de lemaradással küszködő – hegymászó nemzet, hívjunk életre (mondjuk az ukrán vagy kazah példát követve) egy nemzeti magashegyi hegymászó programot, mely kifejezetten az összes „nyolcezer feletti” csúcs[7] megmászását célozza meg.

Bár kezdeményezése konkurenciát jelentett az általam 2002-ben megalapított és hasonló célokon munkálkodó Eseményhorizont (EDGE 8000) programomnak (időközben lemondtam a Felfedezők Programban betöltött elnöki posztomról), mégis örömmel üdvözöltem. Stílusunk eltérő: Lajosék a nagyobb csapatokat, klasszikusabb nemzeti expedíciókat részesítik előnyben és gyakran folyamodnak (néha pedig részesülnek is benne) állami támogatásért. Az Eseményhorizont a kis létszámú (gyakran külföldi csapatokhoz csatlakozó egy-két fős) expedíciókat és a nagyvállalati támogatókat részesíti előnyben. A két kezdeményezés között a viszony (és az együttműködés is) baráti.

Ennek az együttműködésnek a gyümölcse volt a rendkívül népes és eredményes Magyar Gasherbrum I és II Expedíció (2003), melynek során számos hazai mászónk (s a hazai hegymászás történetében először női hegymászó is!) jutott fel egy újabb 8000-es csúcsára, a GII-re (8035 m). A GI-el (8068 m) csak Erőss Zsolt (egyedül) és Nedecky Júlia (e cikk szerzőjének társaságában) próbálkoztak, de mindkét kísérlet csúcs nélkül fejeződött be. Ez az expedíció – úgy hiszem – sokat jelentett nekünk: megmutatta, hogy amiben hiszünk és amin külön-külön munkálkodunk, az a gyakorlatba eredménnyel átültethető. Együttműködés valósult meg a Magyarok a Világ Nyolcezreseire, a Felfedezők Program és az Eseményhorizont között.

Az utóbbi években az előbb felvázolt tendenciák erősödése, kibontakozása volt megfigyelhető: a domináns a MVNY mozgalom és az Eseményhorizont tevékenykedése volt (a Felfedezők Program némileg visszaszorult, bár Ács Zoltán, a program egyik alapítója megvalósított néhány szép túrát), ugyanakkor az MVNY kezdeményezésére 2005-ben nemzetközi K2 expedíció próbálkozott (sajnos sikertelenül) Földünk második legmagasabb csúcsával, 2006-ban pedig Kollár Lajos sikeres expedíciót vezetett a Dhaulagirire (8167 m), melynek csúcsát ismét Erőss Zsolt érte el, egyedül.

Jómagam 2004-ben palack nélkül elértem a Cho Oyu 8201 méteres csúcsát (ezt a teljesítményt később Ács Zoli is megismételte 2005-ben palackkal, majd Maku László 2006-ban a Gasherbrum II-t érte el palack nélkül), majd 2005-ben megpróbálkoztam az Everest csúcsával a déli oldalon. (Sikertelenül: 8500 méteren a viharos szél visszafordulásra kényszerített.) 2006-ban pedig az északi oldalon 8450 méterig jutottam palack nélkül, egyedül, önálló táborlánc kiépítésével.

A hazai expedíciózás alapelvei – úgy érzem és remélem is – alakot öltöttek, s talán nem változnak majd sokat ebben az évtizedben: kialakultak azok az egymástól független, de egymással együttműködő csoportok, akik alakítják és képviselik az expedíciós mászás normáit és céljait, évről-évre fejlődik a sportmarketing és a kommunikáció, létrejöttek az expedíciózás fórumai is. (Többek között az első hazai – kizárólag expedíciózással, ezen belül is főleg expedíciós hegymászással foglalkozó honlap, a www.expeditions.hu oldal.) A klubok jelentősége – ide értve az MHK jogutódját, a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetséget is – visszaszorult, tevékenységük inkább alpesi túrák, tanfolyamok szervezésére, valamint oktatásra és a hegymászóélet formálására irányul. A magyar expedíciós hegymászás közép-hosszútávú céljai: az etikai normák, klasszikus hegymászó értékek és jó belső kommunikáció megőrzése mellett teljesíteni a 14 nyolcezres megmászását (hétnél tartunk), megvalósítani az Everest palack nélküli megmászását s mindeközben egyre több technikailag is nívós, izgalmas himalájai túrát kezdeményezni.

Hajrá!

Felhasznált irodalom:

Turistaság és Alpinizmus: 1912-1913

Lorber, Jakab: A hegyek evangéliuma: A Grossglockner

http://www.fsz.bme.hu/mtsz/mhk/tortenet/t45ig.htm

http://www.fsz.bme.hu/mtsz/mhk/tortenet/t45utan.htm

(A fenti két tanulmány a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség honlapján található.)

www.expeditions.hu (Az Eseményhorizont honlapja)

Köszönettel tartozom Várkonyi László barátomnak a szakmai segítségért!

[1] Példaként említhetném a hegymászó szövetség honlapján Sántha Gergő szerkesztésében megjelent remek tanulmányt, vagy ajánlom az érdeklődök figyelmébe saját honlapunk kifejezetten magyar expedíciós történelemmel foglalkozó, ide vágó részeit.

[2] Itt is kitűnik, milyen sok „szivárgásra” ad lehetőséget ez a meghatározás: Az 1996-os Kárpát-koszorú Expedíció minden kétséget kizáróan expedíció volt (bár magashegyinek nem nevezhetjük, azért természetesen hegymászó expedíció), mely hosszú ideig, nehéz feladatot hajtott végre, bár végig csak a „szomszédban” voltak tagjai. Ugyanakkor saját „expedícióim” közül több esetben is „rezeg a léc”: 2004-ben, a Cho Oyu megmászásakor egy nemzetközi expedíció tagja voltam (ez kétségkívül expedíció), a részemről ez azonban nem igényelt akkora szervezőmunkát, mintha saját csapatot kellett volna felépítenem. Egy első magyar felderítő túra a Denalira (Alaszka) számíthat expedíciónak a 90-es évek előtt, manapság azonban egy nyári megmászás ezen a hegyen inkább túra.

[3] Persze egy pillanatig sem szeretném azt állítani, hogy a romantika vagy a misztikum keresése és a technikásabb hegymászás nem férnek meg egymással. Ellenzőleg!

[4] Ők a rendkívül nehéz, nem feltétlenül extrém magasságokban végrehajtott, alpesi jellegű utakat kedvelték, ilyen utakat másztak himalájai körülmények között. Sajnos hazai hegymászásunk e remek párosának mindkét tagja külön-külön túrák során hegymászó balesetet szenvedett és elhunyt.

[5] Másodszorra és harmadszorra, hisz korábban, 1996-ban már tagja volt az első magyar Everest expedíciónak.

[6] Bár első hallásra ez nem mindenkinek egyértelmű, véleményem szerint ez a megoldás sok előnyt rejtett magában. Nem kellett a két – egymástól eltérő szellemiségű és stílusú – csapatot összeboronálni, nem jött létre egy nehezen irányítható „monstrum” expedíció és amennyiben a hegy két különböző oldalán eltérő időjárási viszonyok fogadtak volna minket, úgy a két csapatos megoldás biztosíthatta volna annak zálogát, hogy valamelyik oldalról feljusson magyar hegymászó.

[7] 14 szankcionáltan 8000 méter feletti csúcsról beszélünk.